Oratio legatorum serenissimi Regis Hungariae et totius Regni coram Seresnissimo Archiduce Ferdinando Vicario et Principibus Imperri Norimbergae XIII. Cal(endas) Decembris habita
„Magnanime Princeps, Reverendissimi in Christo Patres, Illustrissimi Duces, vosque Generosi omnium ordinum Proceres!
Quamquam celeberrimi huius collegii vestri frequentia in primis mihi gratissima est, eam enim nactus sum occasionem clarissimi huius senatus tum notitiam tum favorem mihi conciliandi, ut votis quidem nuncupatis nescio an maior mihi optanda fuit, vellem tamen, ut hoc praeludio honoris a rebus prosperis et foelicibus auspicari mihi liceret, quo maiorem mihi benevolentiam, maiorem vestram attentionem comparare possem. Sed illo me argumento uti oportuit, quod necessitas et temporis conditio obtulit. Neque enim dubito, quod vos, Principes Christianissimi, sicut Christianorum omnium adversa et erumnas gravate fertis, ita avide cognoscitis, ut opportunius illis ope et opera vestra occurri possit, non ignorantes, quod hostis tanta impunitate caedis et rapinae ferocior factus atque occasionem rei gerendae nactus obvia omnia ferro ignique misceret armaque sua undequaqua latissime circumferret. Patriae ita nostrae statum, ne dicam casum, altius repeterem copiosiusque declararem, nisi pro comperto haberem superioribus comitiis cum Wormaciae tum hic Norimbergae ac proxime in Nova Civitate Austriae omnem Hungariae calamitatem, qua multis antehac annorum curriculis vastatur, potissimum vero superioris anni cladem multo maximam capta Belgrado susceptam abunde satis dignitates vestras intellexisse. Quae omnia cum easdem fideli memoria tenere non dubitem, supervacaneum mihi videtur exquisita et lugubri oratione diuturnam nostram afflictionem prosequi, praesertim, cum pro explorato habeam plus apud Amplitudines vestras nudam veritatem, plus fidei Catholicae et sociorum causam patrocinii habituram, quam verborum elegantiam et orationis leporem.
Cum igitur serenissimus et clementissimus Rex et dominus noster Regni sui, Hungariae solitudinem et clades Sacratissimae Caesareae Maiestati Serenissimoque Principi Archiduci Ferdinando et Clarissimo huic Principum Senatui subinde declarasset, tanta Hungariae vastitate, tanta strage permota sacra Caesarea Maiestas, reputans primo tanquam Catholicus Princeps sua maxime omnium mteresse, ut Chnstianitas ex diuturnis erumnis et Paganorum servitute tandem vindicaretur et respiraret, cernens praeterea animo, quod flamma haec Hungariae, nisi mature extingueretur, latissime paulo post serperet magnoque incendio universam remp(ublicam) Christianam correptura esset, non dubitavit Sacra et catholica Maiestas subsidium a principibus et omnibus huius sacri Romani Imperii ordinibus sibi pro suscipienda imperiali corona et recuperandis in Italia amissis oblatum contra perfidos Turcas convertere, non dubitavit publicam Christianorum libertatem privato commodo anteferre. Proinde vos quoque, illustrissimi principes, clarissima Germaniae lumina, intellecta iactura et pene ultima pernitie Hungariae iuxta Maiestatis Caesareae sacrosanctam constitutionem velitis, quaeso, ipsas copias auxiliares Maiestati Caesareae decretas in defensionem Hungariae convertere.
Considerare enim in primis debetis nostram et patriae nostrae conditionem; deinde hostis potentiam et tumorem; tum rei gerendae opportunitatem.
Christiani quippe sumus, socii et amici huius Sacri Romani imperii. Maiores nostri diu ab annis circiter centum et quinquaginta pro sua et communi Christianitatis quiete excubias egerunt. Fines christianos non sine cruentissimo certamine . tutati sunt, saeva profecto mercede. Quoniam in alendis copiis diversis et per continua hostis spolia et caedes tot iam labentibus annis omnes Regni Hungariae ordines defecimus. Nobilissimae praeterea regiones Hungariae vasta solitudine et situ foede horrent, ubi quot agros, quot urbeis, quot templa, quot aras, pietatis loca, sacrilegae manus aut everterunt aut in prophanos usus mutaverunt? Nulla domus Hungariae luctu et moerore vacat. Liberi ante ora parentum, parentes in conspectu natorum, honestissimae matronae et sanctissimae virgines pars (miserabile dictu!) atrocissime caeduntur, pars ad explendam turpissimam insolentissimi hostis libidinem in flebilem servitutem abiguntur. Qui iugibus lachrymis moerent et erectis ad sydera palmis vestram opem implorant. Illa, velim, omnium mentes subeat reputatio, quam longe lateque hodie Machumeti incendium hoc evagetur, immo quam sensim gliscendo iam in proximo ardeat. Cum ipse mecum reputo provincias, quibus spoliati sumus, utramque Misiam, Dardaniam, Dalmaciam, maiorem Illyrici partem, Liburniam, vix tempero lachrymis cum recordatione malorum, quae passi sumus, tum vero ultimi exterminii, quod amissa Belgrado haud dubie nobis propediem impendet. Caeterae nobis provinciae demptae vectigalia et fines minuerant. At capta Belgrado penetravit hostis in ipsa viscera Hungariae, habet namque confluentem Zavi et Danubii, unde nos classe et copiis pro libito impune ferro et igni vastare, fatigare, ad extremum accisis viribus subiugare possit. Potissima enim Hungariae munimenta, claustra et valla erant quatuor celeberrimi fluvii, ut Regni insignia prae se ferunt, quibus potissime post opem divinam salutem Hungariae hactenus acceptam retulimus. At nunc liberum traiectum Danubii et Zavi hostis tenet. Quibus amissis nos sola vestra ope servari possumus. Si Tibiscum et Dravum capere patiemini, nullus — quod equidem sciam — navigabilis fluvius usque ad Renum, inferioris Germaniae fluvium, copias hostis coercebit remorabiturque. At hostis, habito libero fluviorum traiectu caetera omnia munimenta contemnit. Provinciarum enim situs inaccessos, Alpium rupes invias, urbium et castrorum munitiones insuperabiles novit cum multiplici stratagemate et astu tum annonae penuria fatigare, segetem et vineta conterere, villas, agros, urbes exurere, passim urbe egredientes rapere. Sed utinam (deus bone!) minus aestuaremus bellis civilibus, et ferrum, quod tam frequenter intra viscera stringimus et quo Christianum sanguinem (proh facinus indignum!) haurimus, contra infideles verteremus! Certe et victoria nos gloriosior et praeda onustior, quippe nobilissimae et opulentissimae provinciae manerent. Neque mollis illa caterva et sola Christianorum negligentia ferox multas huius imperii socias gentes servitio premeret neque, quod reliquum Christiani orbis est, superba sibi spe polliceri auderet. Germaniam invadere volenti per Hungariam transeundum est. Proinde, Principes Clarissimi, Hungaria vobis in primis bene munienda est. Hungaria praesidiis firmanda: ibi obstruendum iter hosti, si vos et vestra omnia salva esse vultis. Maiores vestri pro Orientalis ecclesiae populis tanquam sociis, etsi illi a vera illa et germana fide Apostolica degenerassent, gravissima tamen bella gesserunt. Vos pro nobis, quibus par religio et fides et fraternae charitatis idem mandatum, dubitabitis nobiscum una hostem communem pellere?
Quare considerate, qualis clypeus, qualis murus fuerit hactenus Hungaria Germaniae, et quantum praestiterint arma Hungarorum cum Orthodoxae fidei tum maxime tranquillitati vestrae, et quid deinceps salva praestare possit. Nolite floccifacere fortunas et quietem vestram, quae tota ex salute Hungariae pendet. Nolite contemnere vici-norum vestrorum conditionem, quae misera, quae caduca ruinam minatur.
Cum impurissimo tyranno et colluvie sua nobis, quin potius nobis et vobis, de salute, ne dicam de imperio colluctatio est. Perruptis hii aliquot antehac seculis ergastulis Scytarum, qui circa mare Hircanum degunt, servitutem misere fugientes usque in Armeniam minorem pervaserunt. Domita inde Asia minore ab Euphrate per ignaviam (heu facinus!) principum eius seculi usque ad angustias Hellesponti et Propontidis oram pene-trarunt. Superato deinde Hellesponto per incuriam Christianorum, quicquid insularum est a Taurica Cherssonesso ad oram Ionii maris, cum universa Graecia, Epyro, Macedonia, Thessalia, Thracia et quas paulo ante a nobis captas memoravi provincias, suo adiecere imperio. Attentius quaeso, vobiscum hic conside-rate: quot provincias desidia et mutuis inter se Christianorum dissidiis Romanum imperium amisit, quarum populos longa iam et teterrima hostis servitute pressos (heu miseram sortem!) quos gemitus, quos planctus et eiulatus tollere putatis, quibus vestram opem implorant? At nos immoderato luxui servientes et ocio dediti longa eos spe frustramur, perpetuo luctu emaciari patimur et, quod his deterius est, tandem desperatos fide se christiana abdicare et in gehennam mergi, cum Christus magister et dominus noster unicam animam totius orbis thesauro praestare docuerit. Moveat, queso, vos illud tremendi iudicis tribunal, ubi vix iustus salvabitur. Reviviscat nunc in vobis illa districti iudicis sententia non minus saevera, quam iusta. Captivus — inquit — eram, non me visitastis; sitiebam, non me potastis; esuribeam, non me pavistis; nudus eram, non me vestistis. Quid, obsecro, illi respondebitis ? Haec enim omnia in membris suis patitur deus, hoc est in populis impiissime illius tyrannidi subiectis, qui capti, nudi, siti et fame laborant. Praeterea qua velocitate Syriam, Phoeniciam, Palestinam, Arabiam cum maxima Aegypti parte et Alexandria paucis ante annis domuit, duobus Soldanis ultimo supplicio affectis, ut non absurde illud memorabile Iulii Caesaris usurpare potuerit: Veni, vidi, vici.
Quo successu elatus victoriae terminum finem terrarum statuit; adeo crevit hostis impudens arrogantia et temeritas ocio et desidia principum Christianorum. Proinde, Clarissimi Principes, si quid ex Romano Imperio, si quid ex regionibus christianis hosti superesse vultis, manus cum eo conseramus necessum est, ut cognoscat esse, cui iactura Christianitatis doleat. Nam nisi illi arma vestra occurrant, nisi signa signis conferantur, nihil actum putetis: adeo munitiones omnes parvi momenti sunt. Capta Nandoralba si (quod procul absit!) potietur et Rodo, maris et terrarum illi patebit aditus. Quod ne fiat, sola Nandoralbae obsidione praestari potest, ut Rodo obsidione soluta, sacrilegus Tyrannus Nandoralbae subvenire cogatur.
Quod si non pietatis studium, non zelus fidei, non humanitatis iura in hanc sanctissimam expeditionem vos armant et movent, movere saltem poterit et debebit necessitas, cui sapientes omnes parent. Malo enim vos considerare, quam fando ominari, qualis Germaniam periclitata Hungaria fortuna maneat. Horret animus admonitu eorum, quae ventura sint, nisi huic incendio mature ibitur obviam. Omnia mala, quae nos passi sumus et patimur, vestris (utinam sim falsus vates!) capitibus et fortunis incident. Turpi servitio adigentur viri promiscue ac foeminae, pueri puellaeque ad stuprum rapientur. Ac, cum parum proderunt lachrymae, tunc dolebitis, dum licuit, non ivisse huic incendio obviam. Non creduntur haec futura; neque Graeci neque Macedones neque Dalmatae neque lllyrici olim credidere, qui nunc omnes miseram servitutem serviunt. Utinam non saepe inanem spem aleremus.
Quam potens sit hostis, videtis, qui altera manu Armeniam, altera contingit Pannoniam conplexus Tauricam et Memphim. Tumor illi et elatio plus quam Barbara. Nunc quanta vobis opportunitas sit etiam exterminandum hostem, nedum arcendum, qualeisque Principes sitis, quos ad iustissimum, saluberrimum et honestissimum bellum solicitamus, considerate, quam opulentissima vobis Regio, quam habitata, quam pacata, quam omne genus aeris et metalli ac machinarum copia refertissima, quam exercitatissimo et instructo milite habundans, artificum omnifariam ingenio et manu clarissimorum ferax. Sed utinam deus gloriosus, qui haec omnia vobis uberrime tribuit, tribuat et voluntatem pro nomine suo et fide arma suscipiendi, quae sola vobis hactenus defuit. Quod si Deus Opt(imus) Max(imus) vobiscum, quis contra vos?
Operentur, obsecro, id milites opesque vestrae, quod Christi preciosus sanguis est operatus: redimant captivos, vindicant a servitute barbara, asserant libertati Christianae, pro tutandis demum ovibus dominicis vitam nullo discrimini exponere dubitent. Rumpite itaque moras, Clarissimi Principes, et sacrosancto caesareo decreto adhaerentes, suae Maiestati promissas copias hoc tempore hyemis contra Turcos expedite, ut primo quoque veris tempore Hungariae laboranti succurrere possint. Ita regiones vestras integras facilius ex longinquo tutari potestis, quam postea ex propinquo laceras reficere, ut dum hostis potentia minor, dum longinquior obsidione Rodi occupatur, dum Hungariae vires minus attritae nosque susperstites socia arma capessere possumus, laetior simul ac certior vobis ex hoste triumphus et uberiora spolia contingant, quam afflictis nobis et periclitata Hungaria solicitudo vos de salute regionum et fortunarum vestrarum corripiat.
Neque audiendi sunt, qui dicunt expectandum esse, quoad Christianitas omnis et animis et armis conveniat, ut uno Christianorum conatu, una voluntate, uno impetu robur Turci non modo finibus Christianis arceri, sed opes omnes et tota eius tyrannis everti extirparique possit. Verum, ut tot Principum et populorum animi inter se pacari possint atque ad suscipiendam expeditionem in hostem persuaderi, aetas una expectanda erit. Turcorum enim grassationem et acerbitatem gentes in ultimum Occidentem repostae vix auditu solo percipiunt. Et interea aliis de nostro periculo securis, impune nobis tanquam pthisi pereundum, et ita pereundum, ut cum vicina omnia concepto igni flagrare videatis flammamque propagari in penates vestros, ne pedem quidem domo proferre velitis, sed ab aliis, ut extinguatur aut residat, expectare, adeo hostis paratior longe est ad rapienda nostra, quam nos ad retinenda.
Vitandi sunt et illi, qui robur, potissimum vero classem hostis in Danubio plus iusto extollunt: longe eos classe superabimus, tum quia maior nobis numerus, tum quia nobis secundo flumine, immo fluminibus labendum erit, ne dicam navigandum; illis contra adverso amni et rapido violenter enitendum acriterque remis incumbendum, adeo, ut non modo annonam omnem, sarcinas et impedimenta, sed ipsas etiam copias pedestres duobus ex Germania fluviis insignibus, Danubio et Dravo in ipsos hostis terminos exponere possimus.
Non minus fugiendi sunt et illi, qui munitionem Nandoralbae et aliorum hostis castrorum, ut Christianos deterreant, plus aequo praedicant. Est quidem munitissima Nandoralba, sed quam mortales manus erexerunt, proinde immortaii deo et suis militibus captu faciliima, si satelles diaboli eam cepisse potuit; et quicquid divina clementia de eventu huiusce expeditionis decreverit, pugilibus autem suis victoriam decrevisse debuit aut mortalem aut immortalem, neutra certa christiano militi repudianda est, quin potius omni conatu adnitendum, ut honestam pro patria mortem generosa propago oppetamus. quam patriam foedissimo tyranno servire degeneres liberi patiamur.
Facessant et illi, qui Hungaros inobedientiae, factionis et mutui dissidii arcessunt, quod tamen proximo commilitio et quotidiana consuetudine luce ipsa clarius Amplitudines vestrae perspicere poterunt. Proinde in hoc potissimum victoria nostra et salus omnis constitit, ne quod Calendis perficere possumus, id postridie Calendas differamus neque in cognatos et vicinos ultimi Occidentis populos reiciamus, sicut agricola ille Auli Gellii, in cuius segete Cassita pullos nutriverat. Quae vos ex divina ista expeditione utilitas manebit? Aeternae in primis beatitudinis possessio. Quae etsi sola suffecisse poterat, non deerit tamen apud mortaleis pacatae Christianitatis immortale decus, cum Germaniae Principes non modo Foroiulium, Carneam, Carynthiam, Styriam hostium armis infesta pacabunt, sed reliquam etiam christianitatem longo iam situ squalidam pristino decori restituent ac immanissima servitute tot annos oppressam in libertatem vendicabunt, immaculatam Christi domini fidem pro execranda Machumeti tabe plantabunt, pacem pro bello, cultum divinum pro armorum cura, iustitiam pro iniuria referent.
Cum itaque vobis copiosissime suppetant omnia, quae victoriam certissimam polliceri possint, videte, quam decorum quamque magnificum sit vos non cessare in tanto cardine nominis et gloriae vestrae propagandae, quam a maioribus vestris claris et victoribus honestissime partam, laboriosissime cumulatam accepistis. Considerate praeterea, Clarissimi Principes, quanta animi alacritate afficietur Sacratissima Caesarea Maiestas, religionis nostrae et Imperator et vindex, cum intellexerit copias, quibus, ut Christianitatem muniret, se spoliaverat, ex constitutione sua iam expeditas ad fines Hungariae ex hoste vindicandos properare. Expendite, num vos amplius dubitare conveniat in hoc auxilio tam sancto, tam necessario, tam salutari praestando, pro quo diu multumque laboramus, ex quo non modo fides Catholica, sed nominis et gloriae vestrae germana celebritas, salus sociorum, fortunae multorum municipum vestrorum cum R(eligione) Christiana defenduntur.
Serenissimus autem Rex noster ac universa nostra patria, quicquid sibi fortunarum, quicquid copiarum ex diuturna hostis vastitate cladibusque superest, ad hanc sacrosanctam expeditionem largiri, vitam insuper et sanguinem pro servanda christiana republica vobiscum una effundere parati sunt.
In: Ladislaus de Macedonia: Orationes, kiadta: Horváth István Károly és Valaczkay László, Szeged, 1964.
Magyarország legkegyelmesebb királya és az egész ország követeinek beszéde, melyet a legkegyelmesebb Ferdinánd főherceg, helytartó és a birodalmi hercegek előtt mondtak el Nürnbergben; 1522. november 19.
„Hős Főherceg, Krisztusban tisztelendő Atyák, méltóságos Hercegek, minden rendbéli nemes Előkelők!
Jóllehet nagyhírű gyülekezetetekben az itt jelenlevők sűrű sokasága mindennél nagyobb öröm számomra, hiszen oly alkalom tárult fel előttem e hírneves tanács figyelmének felhívására, támogatásának megnyerésére, amelynél jobbat aligha remélhettem volna az égtől, mégis jobban szerettem volna megtiszteltetésem kezdetén kedvező kimenetelű, szerencse által kísért események bekövetkezéséről jövendölni, hogy jobban elnyerjem jóindulatotokat, jobban lekössem figyelmeteket. De azt kell előadnom, amit a szükség mért ki rám és az idők sora. Mert nem kétlem, legkeresztényibb Hercegek, hogy amint az összes keresztény nehézségeit, gondjait fájdalommal hordozzátok magatokban, úgy az is erősen érdekel benneteket, hogyan lehetne segítő törődésetekkel őket a legkedvezőbben gyámolítanunk, nem feledve, hogy az ellenség, ha öldöklő rabló tettei ennyire megtorlás nélkül maradnak, még vakmerőbbé válik, s ha a cselekvésre alkalmat talál, minden útjába esőt tűzzel-vassal borít el, s fegyverrel tör reá széles e világra. Így hazánk állapotát, ne mondjam, romlását, korábbra visszanyúlva tártam volna fel s több szóval világítottam volna meg, de tudom bizonyosan, hogy méltóságotok a megelőző gyűlés alkalmával mind Wormsban, mind itt Nürnbergben, s legutóbb az ausztriai Bécsújhelyen elég részletesen értesültek Magyarország egész bajáról, mely már azelőtt is sok éven át pusztította, de különösen most az elmúlt évben elszenvedett hatalmas vereséggel, Belgrád [Nándorfehérvár] elestével tört rá. Nem kételkedem benne, hogy mindezeket megtartotta a hű emlékezet, így, gondolom, felesleges keresett és gyászos beszédben előadnom, hosszas sínylődésünket, hiszen biztosan tudom, Nagyságotok előtt jobban szól mellettem a puszta igazság, az igaz hit és a szövetségesek ügye, mint a szavak választékossága, az előadás tetszetőssége.
Mikor tehát legfenségesebb és legkegyelmesebb királyunk és urunk királyságának pusztulását és vereségeit feltárta a Legszentebb Császári Felség és a Legkegyelmesebb Fejedelmi Főherceg, Ferdinánd és e Leghírnevesebb Fejedelmi Tanács előtt, a szent Császári Felség Magyarország ily nagy romlásán, ekkora vészén megindulva először is figyelembe vette, hogy mint katolikus fejedelemnek szoros érdekében áll, hogy a kereszténység a régi gondoktól és a pogány szolgaságból végtére megszabaduljon és fellélegezzen, s belátta azt, hogy ez a Magyarországot mardosó láng, ha időben el nem fojtják, rövidesen széltében elharapódzik, s az egész keresztény világot nagy tűzvészbe borítja, nem habozott a szent és katolikus Felség e szent Római Birodalom hercegei és összes rendjei által neki a császári korona elnyerésére és az Itáliában elvesztett területek visszaszerzésére adott segéderőt a hitszegő törökök ellen fordítani, nem habozott a keresztények közös szabadságát a saját javánál többre tartani. Ezért ti is, méltóságos hercegek, Németország ékes díszei, Magyarország hányattatását s csaknem végső veszedelmét felfogván a Császári Felség szentséges határozata szerint döntsetek, kérlek, úgy, hogy ezeket a segédcsapatokat, melyeket a Császári Felségnek megajánlottatok Magyarország védelmére kell fordítani.
Mindenek előtt állapotunkat, hazánk állapotát kell magatok elé idéznetek, aztán az ellenség hatalmát és gőgjét, majd a cselekvésre alkalmas helyzetet.
Mert keresztények vagyunk, e Szent Római birodalom szövetségesei és barátai. Őseink már régtől fogva, mintegy százötven éve őrködnek a vártán nyugalmunk és a kereszténység közös nyugalma fölött vigyázva. És korántsem vértelen harcban óvták meg a keresztény határokat, nagyon is kegyetlen ára volt annak. Hiszen a mindenféle csapatok tartásában, s az ellenség állandó zsákmányolása és öldöklése közepette – futván el az évek – mi, a Magyar Királyság minden rendjei megfogyatkoztunk. Aztán a nagy pusztaságtól és elhanyagoltságtól rútan merednek felénk Magyarország legnemesebb vidékei, melyeken hány mezőt, hány várost, hány templomot, hány oltárt, kegyhelyet forgattak fel, vagy változtattak világi célúvá szentségtörő kezek? Nincs Magyarországon ház, melyből a bú és bánat hiányozna. A gyermekeket szüleik szeme láttára, a szülőket szülötteik szeme előtt, a tisztes családanyákat s a tiszta szüzeket (szörnyű még kimondani is) hol kegyetlenül lemészárolják, hol siralmas rabszolgaságra hajtják el a pökhendi ellenség ocsmány szenvedélyeinek kielégítésére. Ők az igában zokogva jajonganak, s égre emelt kezeikkel a ti segítségetekért könyörögnek. Szeretném, ha mindannyian felidéznétek magatokban, mily messzire terjedt napjainkban széles e világon Mohamed tűzvésze, sőt, hogy suttyomban tovább is lopózott, s már a szomszéd háza ég. Ha visszagondolok azokra a tartományokra, melyektől megfosztottak bennünket, a két Misiára, Dardaniára, Dalmáciára, Illirikum javarészére Liburniára, könnyeimet alig tudom visszatartani, egyrészt az általunk elszenvedett bajokat felidézve, másrészt végső kitartásunk miatt, mely Belgrád [Nándorfehérvár] vesztével kétség kívül akár már holnap is fenyeget bennünket. Hogy többi tartományunkat elvesztettük, bevételeinket és birtokainkat kisebbítette. Belgrád [Nándorfehérvár] bevételével azonban az ellenség Magyarország szívébe tört be, hiszen birtokában van a Száva és a Duna összefolyása, s innan bennünket mind hajón, mind gyaloggal tetszése szerint tűzzel-vassal büntetlenül pusztíthat, tikkaszthat, végül erőnk veszvén, leigázhat. Ugyanis Magyarország leghatalmasabb erődítményei, várai, sáncai az a négy folyó volt, mint a királyság címere mutatja, melyeknek Isten támogatása után leginkább köszönhetjük Magyarország eddig kivívott fennmaradását. De most a szabad átkelés a Dunán és a Száván az ellenség kezében van. Mivel mindezeket elvesztettük, csak a ti segítségetek menthet meg bennünket. Ha hagyjátok, hogy a Tiszát és a Drávát is megszerezzék, tudomásom szerint nem lesz hajózható folyó egész Alsó-Németországban a Rajnáig, hogy az ellenség csapatait akadályozza, visszatartsa. Az ellenség viszont a folyókon való szabad átkelés birtokában a többi erődítményt nem veszi sokba. Mert ért hozzá, hogy a megközelíthetetlen tartományokat, az Alpok járhatatlan bérceit, az erődített városokat és várakat egyrészt sokoldalú és ravasz hadvezetéssel, másrészt élelemhiánnyal elgyengítse, a vetést és a szőlőt tönkretegye, a tanyákat, földeket, városokat fölégesse, a városban erre-arra kimerészkedőket elrabolja. Bárcsak, kegyelmes Istenem, kevésbé szítanák a belviszályt, s a vasat, melyet oly gyakran egymás ellen vonunk ki, s mellyel (ó gaztett) keresztény vért ontunk, a hitetlenek ellen fordítanók! Biztosan dicsőségesebb lenne győzelmünk, gazdagabb a zsákmányunk, hiszen megmaradnának legkiválóbb és leggazdagabb tartományaink. Nem tudná ez a gyáva és csak a keresztények nemtörődömségéből vakmerő horda e birodalom annyi szövetséges nemzetét rabszolgasorba igázni, s gőgös reménnyel nem merészelné már magáénak jósolni a keresztény világ hátralévő részét is. Aki Németországot meg akarja támadni, annak Magyarországon kell átkelnie. Ezért, Legkeresztényibb Hercegek, Magyarországot kell megerősítenetek mindenekfölött, Magyarországot kell csapatokkal, támogatnotok, itt kell útját állnotok az ellenségnek, ha magatokat, és mindazt, ami tiétek, meg akarjátok menteni. Őseitek a keleti egyházhoz tartozó népekért, bár azok az igaz és hiteles apostoli hittől elfajzottak, mint szövetségeseikért súlyos háborúkat viseltek. Ti miértünk, kiknek azonos vallásunk és hitünk, továbbá ugyanazt a testvéri szeretetet kaptuk feladatunkul, haboztok velünk együtt elűzni a közös ellenséget?
Ezért hát idézzétek fel magatokban, milyen pajzsa, milyen bástyája volt eddig Magyarország Németországnak, s mennyit értek a magyarok fegyverei egyrészt az igaz hitnek, másrészt a ti nyugalmatoknak, és mit értek ezután még, ha megmenekül. Ne vegyétek semmibe vagyonotokat és nyugalmatokat, mert ez teljességgel Magyarország megmenekülésétől függ. Ne vessétek meg szomszédotok állapotát, mert ha nyomorúságos, mert ha veszendő, a ti romlásotokkal fenyeget.
A legszennyesebb zsarnokkal s áradatával kell nekünk, de inkább nekünk és nektek megküzdenünk megmenekülésünkért, hogy a hatalomról ne is beszéljek. Ezek pár évszázaddal ezelőtt a Kaspi-tenger melléki szkíták dologházaiból nyomorultan szöktek el a rabszolgaságból és egészen Kis-Örményországig jutottak. Aztán Kis-Ázsiát leigázván, az Euphratésztől az akkori idők fejedelmeinek gyávasága folytán (micsoda gonosztett!) egészen előrehatoltak a Hellészpontosz és Propontisz tengerszorosához, illetve partjához. Aztán a keresztények hanyagságából lebírták a Hellészpontoszt, s a trák Kherszonészosz és az Ion-tenger partja közötti összes szigetet, egész Görögországot, Épeiroszt, Makedoniát, Thesszaliát, Thraciát és a nemrég említett tartományokat birodalmukba kebelezték. Kérlek benneteket, még alaposabb töprengéssel nézzetek most magatokba: hány tartományt vesztett el a Római Birodalom hanyagságból és a keresztények kölcsönös viszálykodásai miatt, s ezen tartományok népeinek, immáron az ellenség hosszan tartó és fertelmes rabigájában sínylődve (ó, jaj, szerencsétlen sors!), mit gondoltok, mennyit kell még sóhajtozniuk, mennyit kell még sírniuk és sikoltozniuk, hogy a ti segítségteket kikönyörögjék? De mi féktelen fényűzésünk szolgáiként és nyugalomba süllyedten régóta csak hiú reményt keltünk bennük, hagyjuk, hogy folytonos gyászban sorvadjanak, s ami még ennél is alávalóbb, hagyjuk, hogy végül reményeiket vesztvén megtagadják a keresztény hitet és a gyehennára kerüljenek. Pedig mesterünk és urunk, Krisztus arra tanított bennünket, hogy egyetlen lélek is többet ér a világ minden kincsénél. Kérlek titeket, indítson meg benneteket annak a félelmetes bírónak ítélőszéke, mely előtt alig kap felmentést az igaz is. Éledjen fel most bennetek ennek a szigorú bírónak az ítélete, mely nem kevésbé szigorú, mint igazságos. Így szól „Fogoly voltam, nem jöttetek hozzám; szomjaztam, nem itattatok; éheztem, nem tápláltatok engem; mezítelen voltam, nem öltöztettetek engem.” Kérdem én, mit fogtok néki felelni? Mert mindezeket elszenvedi tagjain az Isten, az ezek zsarnoksága alá kegyetlenül odavetett népekben, kik fogságban, mezítelenül, szomjan és éhen gyötrődnek.
Azután mily gyorsasággal igázta le néhány évvel ezelőtt Szíriát, Föniciát, Palesztinát, Arábiát, Egyiptom legnagyobb részével és Alexandriával, két szultánt végeztetve ki, hogy nem lett volna megdöbbentő, ha Julius Caesar híres mondásával él: „Jöttem, láttam, győztem”.
S ettől a sikertől felbuzdulva győzelme határát a világmindenség határában szabta meg; ennyire megnőtt az ellenség szemtelen pimaszsága és mohósága a keresztény fejedelmek hanyagsága miatt. Ezért, dicső Hercegek, ha azt akarjátok, hogy az ellenség ellenében megmaradjon valami a Római Birodalomból, a keresztény világból, elkerülhetetlen, hogy szemtől szembe összecsapjunk vele, hadd tudja meg, van, akinek a kereszténység hányattatása fáj. Mert tudjátok meg, ha fegyvereitek nem szállnak vele szembe, ha nem csap össze csatában zászlóval a zászló, semmit sem tettetek: az erődítmények annyira semmit sem érnek. Ha Nándorfehérvár elfoglalása után (Isten ments!) Rodoszt is kezébe keríti, nyitva áll majd előtte az út szárazon és vízen. Hogy ez meg ne történjék, csak Nándorfehérvár ostromával érhető el, hogy a szentségtörő zsarnok Rodosz ostromzárát feloldva arra kényszerüljön, hogy Nándorfehérvár segítségére siessen.
Ha nem szólítanak fegyverbe benneteket erre a legszentebb hadjáratra a kegyesség szeretete, a hit vágya, az emberi jogok, biztosan rábírhat a szükségszerűség, melynek engedelmeskedik minden bölcs. Mert úgy hiszem, jobb, ha ti látjátok be, mint az én jósszavaim mondják el, milyen sors vár Németországra, ha már Magyarország vészbe hullott. Borzad a lelkem, mikor figyelmeztetlek benneteket, mik jönnek majd, ha ezzel a tűzvésszel idejében szembe nem szállnak. Mindaz a szerencsétlenség, melyet elszenvedtünk, szenvedünk (bár lennék hamis jós!), a ti fejetekre s házatokra fog zúdulni. Rút szolgasorba hajtanak férfit, nőt, egyaránt elragadják gyalázatra a fiút és leányt, és vajmi keveset használ már a könny. Akkor fog majd fájni, hogy míg lehetett, nem szálltatok szembe ezzel a tűzvésszel. Nem hiszitek, hogy a jövő ez lesz? Nem hitték valaha sem a görögök, sem a makedónok, sem a dalmátok, sem az illírek, s most mindannyian nyomorúságos szolgasorban szolgálnak. Bár ne táplálnánk oly gyakran hiú reményeket!
Láthatjátok, mily hatalmas az ellenség, egyik kezével Örményországig, másikkal Pannóniáig ér, felöleli a Krímet és Memphiszt. Felfuvalkodott gőgje már túltesz a barbároktól megszokotton is.
S most vizsgáljátok meg, mily nagy alkalmatok nyílik nemhogy az ellenség távoltartására, de elűzésére; milyen fejedelmek vagytok, kiket a legigazságosabb, legüdvösebb és legtisztességesebb háborúra szólítunk; mily gazdag országotok, mily békés nyugalommal rendezett, mily hallatlanul gazdag ércben, fémben, gépben; mily bővelkedő kitűnően képzett és felszerelt katonában, mily sok mindenféle, tehetsége, ügyessége révén messze földön híres mestere termett. De bárcsak adná meg nekünk a dicsőséges Isten, ki mindezeket ily bőkezűen megadta, az akaratot is, hogy nevéért és hitéért fegyvert fogjatok, mert eddig csak ez hiányzott belőletek. Hiszen ha a nagy és jóságos Isten veletek, ki ellenetek?
Könyörögve kérem, munkálják azt katonáitok és erőitek, amit Krisztus drága vére munkált: váltsák ki a foglyokat, szabadítsák ki őket a barbár rabszolgaságból, adják meg nekik a keresztény szabadságot, s végtére tegyék ki habozás nélkül veszélynek éltüket az Úr bárányainak őrzésében. Hát hagyjátok már a halogatást, Dicsőséges Fejedelmek, s a szentséges császári határozathoz csatlakozva, az Őfelségének ígért csapatokat ezen a télen a törökök ellen vonultassátok fel, hogy kora tavasszal Magyarországnak segíthessenek küzdelmében. Így vidékeiteket könnyebben és épségben is védhetitek a távolból, mintha később közel, veszteségeiteket kéne helyreállítanotok. Míg az ellenség ereje kisebb, míg leköti Rodosz elhúzódó ostroma, míg Magyarország erői kevésbé gyengültek, s mi, megmaradottak, szövetségeseitekként foghatunk fegyvert, az ellenség feletti diadalmenetetek boldogabb és biztosabb, és gazdagabb zsákmány jut kezetekbe, mintha mi már odalettünk, Magyarország végveszélybe jutott, rátok pedig vidékeitek s vagyonotok elvesztésének aggodalma tör.
Nem kell hallgatni azokra, akik szerint várni kell, míg megegyezik az egész keresztény világ lélekben és fegyverben, hogy a keresztények egyetemes vállalkozásával, egy akarattal, egy támadással a török erőt ne csak távol lehessen tartani a keresztény határoktól, de gyökerestől ki lehessen irtani mindenét, egész zsarnokságát. Igazában ahhoz, hogy annyi fejedelem és nép megenyhülten egymással egyezségre lépjen s az ellenséggel szembeni hadjáratra ráálljon, egy emberöltőt kellene várni. A keserves török betörésekről a távoli nyugaton elterülő országok népei még hallomásból is alig értesülnek. S amíg mások nem csinálnak gondot maguknak a mi veszedelmünkből, nekünk büntetlenül kell mintegy aszkórban elsorvadnunk, s úgy sorvadnunk el, hogy bár ti látjátok, hogy a szomszédban az ott támadt tűz mindent éget, a láng terjed a ti házatokra, házatokból moccanni sem akartok, másokra vártok, hogy tán elfojtják, vagy tán alábbhagy; ennyire készebb az ellenség mindenünk elragadására, mint mi a védelemre.
Azokat is cáfolnunk kell, akik az ellenség erejét, de kivált dunai hajóhadát nagyobbra tartják a kelleténél: a mi hajóhadunk jóval erősebb lesz az övékénél, mert először is számban nagyobb, aztán pedig nekünk a folyón, sőt folyamokon lefelé kell siklanunk, hogy ne mondjam, hajóznunk. Nekik viszont az árral, mégpedig gyors árral szemben kell erőlködniük, s keményen bele kell feküdniük az evezőhúzásba, annyira, hogy mi elszállíthatjuk Németországból a két híres folyón, a Dunán és a Dráván az ellenség határára nemcsak az egész élelmet, málhát, felszerelést, de még a szárazföldi csapatokat is.
Nem kevésbé őrizkednetek kell azoktól is, akik a kelleténél nagyobbra tartják Nándorfehérvár és a többi ellenséges vár erejét, hogy visszarettentsék a keresztényeket. Nagyon erős ugyan Nándorfehérvár, de azt is emberi kezek emelték, s ezért könnyűszerrel elfoglalhatja a halhatatlan Isten és az ő katonái. Ha az ördög csatlósa egykor bevehette, és bármit is határozott az isteni kegyelem ennek a hadjáratnak a kimeneteléről, harcosainak azonban bizonyos győzelmet kellett szánnia, halandót vagy halhatatlant, biztos, hogy egyik sem megvetendő a keresztény katona szemében, sőt minden erőnkkel azon kell lennünk, hogy hazánkért inkább tisztességes halált haljunk nemes sarjak gyanánt, mintsem hagyjuk elfajzott gyermekekként, hogy hazánk az ocsmány zsarnokot szolgálja.
Kotródjanak el azok is az útból, akik a magyarokat engedetlenséggel, pártoskodással, belviszállyal vádolják, mert ezt végül is a szoros bajtársi viszony és a mindennapos együttlét segítségével a napnál világosabban eldöntheti nagyságotok. Egyébként abban áll leginkább győzelmünk s egész fennmaradásunk, hogy amit ma megtehetünk, ne halasszuk holnapra, és ne hagyjuk a rokonokra és szomszédokra, a távoli Nyugat népeire, mint Aulus Gellius híres földművese, akinek vetésében a búbos pacsirta fiókáit nevelte. Mily hasznotok származik ebből az isteni hadjáratból? Először is az örök boldogság birtoklása. S bár ennek önmagában is elégnek kellene lennie, nem marad el a keresztény béke megteremtésének halhatatlan dicsősége az emberek szemében, mikor Németország fejedelmei nemcsak az ellenséges fegyverekkel veszélyeztetett Friaul, Krajna, Karinthia, Stájerország számára hoztak békét, de a régi szennytől elrútított többi keresztény területet is hajdani fényükbe állítják vissza, és a förtelmes szolgaság annyi éven át tartó elnyomatása után felszabadítják. Krisztus szeplőtlen hitét ültetik Mohamed átkozott ragálya helyébe, visszahozzák a békét a háború, az istentiszteletet a fegyverkezés, igazságot az igazságtalanság helyébe.
Mivel tehát néktek bőségesen rendelkezéstekre áll minden, ami a legbiztosabb győzelmet ígérheti, lássátok be, mily dicsőséges és nagyszerű, hogy nem hátráltatok meg a nevetek és dicsőségetek növelésére itt feltárult fordulóponton, mert azt híres és győzedelmes őseitektől úgy kaptátok, hogy azt azok becsülettel szerezték, szorgalmasan növelték.
Vegyétek ezenfelül figyelembe, dicső fejedelmek, mekkora buzdító öröm éri Ő Szent Császári Felségét, hitünknek, egyrészt urát és parancsolóját, másrészt védelmezőjét, ha megtudja, hogy a csapatokat, melyektől ő magát, hogy a kereszténységet erősítse, megfosztotta, döntése szerint már felvonultattátok, s sietnek, hogy Magyarország határait az ellenségtől visszaszerezzék. Tegyétek mérlegre, ugye nem kell tovább haboznotok ennek az oly szent, oly szükséges, oly üdvöt hozó segítségnek az ügyében, melyért sokáig s sokat fáradozunk, s mellyel nemcsak a keresztény hit, de a ti nevetek és dicsőségetek germán hírneve, a szövetségesek fennmaradása, számos polgárotok vagyona védelmeztetik a keresztény hittel egyetemben.
Legkegyelmesebb Királyunk és egész hazánk készen áll, hogy ami vagyona, ami hadereje még az ellenség hosszas dúlása után megvan, odaadja, s hozzá életét és vérét is kész veletek együtt kiontani a keresztény világ megvédéséért.”
In: Janus Pannonius – Magyarországi humanisták, Budapest, Szépirodalmi Könyvkiadó, 1982, 902–912 o.