Zsámboky János (humanista nevén: Sambucus; Nagyszombat, 1531. július 1. – Bécs, 1584. június 13.) – humanista magyar tudós, történetíró, címzetes udvari orvos, kartográfus és polihisztor, nyelvész, filológus, költő, császári történész, császári tanácsos, könyvgyűjtő, antikvárius, térképész, numizmata, botanikus, a humanista levélírás jeles képviselője, nevezetes emblémáskönyv szerzője.
Apja, a Ferdinánd-párti, katolikus Zsámboky Péter a Pest megyei Zsámbok (ma Zsámbék) környéki birtokairól, melyek Szapolyai kezére jutottak, Nagyszombatba települt, és városbírói érdemeiért nemességet kapott. Zsámboky János 11 éves korában indul el szülővárosából 22 évig tartó tanulmányútjára. 1542-ben Bécsben kezdte görög tanulmányait Georg Riethamernél. 1543-ban Lipcsébe, Joachim Camerariushoz utazott. 1545-ben Wittenbergben Melanchthon tanítványa lett. 1547-ben Bécsben megjelent első, csak bibliográfiákból ismert műve (Tabellae dialecticae in usum Hefflmari). 1548–49-ben Veit Amerbach mellett tanult Ingolstadtban. 1550-ben Strassburgban Johannes Sturmot hallgatta, és megjelent két pedagógiai célú műve, Lukiánosz-kiadása és magyarázata az Iliászhoz és Odüsszeiához. 1551–52-ben Párizsban Jean Dorat (Auratus) hallgatója. Magiszteri fokozatot szerzett, 1551 szeptemberében előadást tartott (Oratio quod oratores ante poetasa pueris cognoscendi sint). Könyvtárának első görög kódexeit itt szerezte be. Itt készült el Könnyed csevegések (Bázel, 1552) c. kétnyelvű, Xenophon-beszédeket és latin fordításukat tartalmazó műve, amelynek függelékében először láttak napvilágot versei. 1553-ban Oláh Miklós esztergomi érsek költségén Itáliában folytatta peregrinációját. Oláh unokaöccsét, Bóna Györgyöt kísérte Padovába, itt Istvánffy Miklós praeceptora is volt. Ferdinánd császár kérésére latin prózára fordította Tinódi verses krónikáját Eger 1552. évi ostromáról. 1555-ben Padovában Vesalius tanítványaként orvosi licenciátust szerzett. Kiadta verseit (Poemata) és Dialektikáját. 1557-ben a bécsi császári udvarban familiaris aulae címmel tüntették ki. Császári megbízásra rendezte a bécsi egyetemi könyvtár kézirattárát, közben kiegészítette és kiadta Ransanus magyar történetét (1558), függelékében a Tinódi-fordítással. 1558-tól Jacob Fugger tanulmányi felügyelője. 1560-ban újra Párizsba utazott. 1561 karácsonyától néhány hónapot antwerpeni barátainál, pl. több művének kiadójánál, Christope Plantin nyomdásznál töltött. 1562–63-ban ismét Itáliában utazgatott, Petrus Victoriusszal és a vatikáni nyomda vezetőjével, Paulus Manutiusszal értekezett, Nápolyban kódexeket vásárolt. 1563-ban visszatért Németalföldre. Az év végére elkészül emblémakötetével (Antwerpen, 1564). 1564-ben visszatért a bécsi császári udvarba. Miksa császár költője, orvosa, udvari történetírója lett. 1567-ben udvari gróf (comes palatinus), 1569-től császári tanácsos. 1564-től külföldi útjain összegyűjtött, 3327 kötetes, elsősorban görög és latin retorikai, filológiai, nyelvelméleti munkákból álló könyvtárát rendszerezte. Feldolgozta kéziratait (pl. Kézai Gestájának másolatát), tudósította róluk kortársait, és lehetővé tette közzétételüket. Híres könyvgyűjteménye ma az osztrák nemzeti könyvtár, az Österreichisches Nationalbibliothek állományát gyarapítja.
Elkészítette Magyarország térképét (Bécs, 1566). Magyarországról és Erdélyről kiadott térképei nem igazán tekinthetők eredeti alkotásoknak, inkább mások munkáinak átvételei, illetve azok tartalmának kiegészítései és nyelvezetük magyarítása. A szlovák térképtörténészek Ján Boza néven tartják számon. (A szlovák névváltozat áttételesen a botanikából magyarázható. Zsámboky latin neve Sambucus, aminek jelentése bodza, ami szlovákul ’baza’.)
Több mint ötven nyomtatott műve jelent meg; három tucatnyi önálló munkáján (pl. az első magyar orvostörténeti kiadvány: Icones veterum aliquot ac recentium medicorum, Antwerpen, 1574) kívül majdnem ugyanannyi szövegkiadást gondozott (pl. Werbőczy, Tripartitum, Bécs, 1572). Zsámboky János rendezte sajtó alá az első teljes Bonfini-kiadást (Oláh Miklós Attila-monográfiájával és saját kiegészítésével együtt, Bázel, 1568). Teljességre törekvő Janus Pannonius-kiadásához (Bécs, 1569) fölkutatta az elérhető műveket. Szövegkiadásaival igyekezett fölkelteni az érdeklődést a görög kultúra iránt, amelyet – mint mestere, Dorat – értékesebbnek tartott a latinnál. Filológiai nézeteit a De imitatione Ciceroniana dialógusaiban (Párizs, 1561) összegezte. A tanár Zsámboky János és a tanítvány Bóna György dialógusa kifejti, hogy bár a görög kultúrát eredetibbnek tartja, mint nyelvnek mégis a latinnak nyújtja a pálmát: ez a legmegfelelőbb kifejezési eszköz, és a legalkalmasabb a vulgáris nyelvek megnemesítésére. Zsámboky János csak latinul és görögül írt, mégis szükségesnek tartotta a magyar nyelv „védelmezését”. Szerinte minden nyelvet a latin mintájára, de „saját szellemének” megfelelően kell gyarapítani, pl. szóképzéssel. Foglalkozott a levélírás művészetével (Epistolarum conscribendarum methodus, Bázel, 1552). Neoplatonikus és arisztoteliánus irodalmi hagyományt ötvöző nyelv- és irodalomelméleti nézeteit Horatius-kommentárjaiban (Ars poetica Horatii, Antwerpen, 1564) foglalta össze. A magyar irodalomelmélet történetében először emeli önálló tudomány rangjára a poétikát, bár még latin nyelven. Szinte minden humanista műfajban maradandót alkotott, de korában költőként volt népszerű, elsősorban emblémagyűjteménye révén. Ennek sikerére jellemző, hogy öt kiadást ért meg, és 1566-ban holland, 1567-ben francia nyelven is kiadták. Angliában Geoffry Withney 50 emblémát fordított le belőle (Choise of emblema, 1586); ezeket Shakespeare forrásként használta. Zsámboky János Dudith Andráshoz hasonlóan az európai humanista közösség megbecsült tagja volt, reneszánsz polihisztor; bécsi háza a nemzetközi tudósvilág találkozóhelye.
Bárczi Ildikó szócikke nyomán, Új magyar irodalmi lexikon, CD-ROM, Akadémiai Kiadó, 2000